Fajtái és kockázatuk
Mint cikksorozatunk előző részében ismertettük, a csonttörés (fractura) a csontszövet megszakadását jelenti. Ez lehet traumatológiás (baleseti) eredetű, lehet ún. fáradásos törés, amit az állandó és egyoldalú túlterhelés idéz elő, illetve lehet patológiás jellegű, aminek hátterében többnyire a csontritkulás áll. Attól függően pedig, hogy a törött csontvégek átszakítják-e a bőrszövetet és láthatóvá válnak-e, nyílt és zárt törésről beszélhetünk.
Ezen töréstípusok mindegyikének nagy a kockázata az alsó végtag csontjait illetően, hiszen nagy igénybevételnek kitett, teherviselő csontokról van szó, melyeknek a test teljes súlyát kell hordozniuk a nap 24 órájában, amit sportolással, fizikai munkával és egy-egy rossz lépéssel csak tovább fokozunk.
Az alsó végtag csontjai
Az alsó végtag combra, lábszárra és lábfejre tagolódik, melyeket a térd- és bokaízület (és ezek csontjai) kapcsolnak össze, míg fent a medencéhez a csípőízülettel rögzül. A comb egyetlen csontból áll, míg a lábszárat a sípcsont és a szárkapocscsont alkotja. Mindhárom úgynevezett hosszú csöves csont, azaz belül üreges, a külső csontkéreg pedig vastag, erős és rugalmas szerkezetű, hogy jól bírja a terhelést.
Különösen sérülékeny közülük a sípcsont, mivel ez közvetlenül a bőr alatt helyezkedik el, és ezért itt a nyílt törés is gyakoribb.
Sajnos népbetegségnek számít a csontritkulás (oszteoporózis), mely a csontszövet állományának kóros fogyását, porózussá válását jelenti. A meggyengült csontok kisebb erőbehatásra – esés, ütődés, csavarodás – is könnyen törnek, ami különösen az idős korosztályt veszélyezteti. Tipikus náluk az egyszerű elesésből eredő combnyaktörés, amikor is a combfej és a combnyak vagy a combcsont és a combnyak közt keletkezik törés, ami idős korban rendkívül nehezen gyógyul, ezért sajnos nagy az egyéb szövődmények kockázata.